Nemrég a Garam partján ültem, csak úgy. Figyeltem - minden különösebb cél nélkül a folyót, a rovarokat, a burjánzó zöldet, a nyárfák szálló pihéit. Mint már sokszor ilyen esetben, hirtelen felvillantotta jelenlétét az a csodálatos rend, amivel Isten megáldotta a teremtést. Minden a maga helyén, a maga idejében teszi csendben azt, amit tennie kell. Jó volt elidőzni itt, ahol az egyik teremtmény nem sürgeti a másikat, hanem tökéletes összhangban, isteni időzítéssel megy minden előre a maga útján.

De tükör is volt számomra mindez. Úgy éreztem magam ott, mint egy általános iskolás az egyetem folyosóján. Mintha én, mint ember, aki a szabadság ajándékával rendelkezem, nem illenék ide. Mintha híjával lennék a bölcsességnek, amely egyébként az enyém lehetne. Mély vágy fogott el, hogy bárcsak ráhangolódhatnék Isten csendes, mégis erőteljes hangjára, amely az egész kozmoszt - a kövektől a az emberi közösségig - mindent terel a növekedés és kibontakozás útján.

Sok hátránnyal és fölösleges szenvedéssel jár, ha csak a fejünkből éljük az életünket, vagyis, ha nem tudunk elszakadni saját gondolatainktól és terveinktől. Még az időérzékelésünk is megváltozik: olyan, mintha az óra pörgése felgyorsulna, és úgy eltelik a nap, hogy csodálkozunk, milyen gyorsan itt az este és nekünk még ezer dolgunk lenne. Valójában az történik, hogy nem az Isten idejére vagyunk ráhangolódva, hanem egy magunk alkotta belső órára, amely teljesítmény-, siker-, kontroll-, és hatalom-tapasztalatokban méri az időt. Mivel néhányunk (sokunk) számára ezekből sosem elég, az az érzetünk támad, hogy túl rövid a nap, amelyet Isten 24 órában határozott meg. A saját óránkhoz szeretnénk igazítani Isten óráját. Mi más ez, mint az eredeti bűn egyik modern változata?

Épp fordítva kellene legyen. Ha nem Isten idejéhez igazodunk, elmegy mellettünk az élet. Nem élünk igazán, ha nem valódi kapcsolódásban élünk - saját szívünkkel, a körülöttünk lévő emberekkel, Istennel és a teremtett környezetünkkel.

A szent rendnek kell meghatároznia, hogyan alakítjuk világi teendőinket. Ismerkedjünk meg ennek érdekében egy szerzetesi regulával. Ezek tükrözik a szent rendet. Ilyen például Szent Ágoston, Szent Benedek vagy Nagy Szent Vazul regulája. Olvassunk a sorok között és keressük meg, hogyan tudnánk az általuk felismert szent rendet alkalmazni saját életünkre. Ezek az egyházatyák nem elsősorban azért voltak fontosak a később szerzetesi (de nem csak szerzetesi) nemzedékek számára, mert gyakorlati érzékük volt, vagy jól ismerték a Szentírást, hanem mert nagyszerűen ráhangolódtak az Isten alkotta szent rendre, amely áthatja a kozmoszt, a látható és láthatatlan valóságot.

Miért tűnhet mégis úgy, hogy a teendők, az elvárások, félelmeink sokkal valóságosabbnak és hangosabbnak tűnnek, mint az Isten mindenütt jelenlevő igéjének, a Logosznak hangja? Egy történettel szeretnék erre válaszolni.

Történt egyszer, hogy egy indián sétált egy nagy amerikai városban a amerikai barátjával. A New York-i Times Square környékén jártak. Éppen csúcsidő volt, tehát sokan nyüzsögtek az utcákon. Az autósok nyomták a dudákat, a taxisok csikorogva fordultak be az utcasarkokon, a város zaja szinte süketítő volt. Egyszer csak megszólalt az indián:

- Hallok egy tücsköt!

- Az nem lehet - mondta a barátja. - Ekkora zajban hogy lehetne meghallani egy tücsköt?

- Biztos vagyok benne. Hallottam egy tücsköt.

- Ez őrültség! - mondta újra a barátja.

Az indián viszont egy kis ideig türelmesen figyelt, majd elindult az utca másik oldalára, ahol néhány bokor nőtt. Az ágak között tényleg megtalálta a tücsköt. A barátja álla leesett.

- Ez lehetetlen. Neked természetfölötti hallásod van.

- Nem, - válaszolt a bennszülött. - az én fülem semmiben sem különbözik a tiedtől. A dolog csak azon múlik, hogy mire figyelsz jobban.

- Ez lehetetlen, én sose hallanék meg egy tücsköt ilyen zajban.

- Nem, nem lehetetlen. Az egész csak azon múlik, hogy mi a legfontosabb neked. Figyelj! Bemutatom.

Az indián kivett a zsebéből néhány érmét, majd a földre ejtette azokat. 30 méteres körzetben minden fej megfordult, hogy vajon az érme, ami csörrent, nem az övék-e.

- Látod már, hogy mire gondoltam? Az egész azon múlik, hogy mi az, ami fontos számodra...

Puskás Antal OSPPE