Egy-egy program vagy szentmise kapcsán futtában találkozunk, váltunk pár szót egymással. A közösségi alkalmak és programok másik oldala az, ami az emberen belül történik. És talán ez mindig a legizgalmasabb. Hogyan születik meg valami szép az isteni ihlet hatására? Milyen belső erőforrások mozgatják közösségeink tagjait? Milyen vízió vezérli őket szolgálatukban? Milyen lelki gyümölcsöket teremnek a lelki központ programjai? 

Ezekre  a kérdésekre keressük a választ a mostani interjú sorozatban.

Személyesen megszólítva: Szvacsekné Jahn Margit (Gitta) és a Hit és Fény Alapítvány Pálmalevelek Közössége

A közösségi szolgálat mennyire terheli a saját családodat?
Most már kevésbé, mert gyakorlatilag havi egy elfoglaltságot jelent. De korábban az alapít-ványi munka csak sok imádsággal és kompromisszummal volt végezhető. A nyári szabadság kicsit nehezebb, mert hosszabb időt nem vagyok jelen a család számára, és az előkészület is komoly felkészülést igényel. De megtanultam a rugalmasságot, és a nyitottságot, mert erre tanítottak a sérültek. Ahány fiatal, annyiféleképpen kell reagálni, gyorsan és megbízhatóan. Erre is fel kellett készítenem az utódaimat, mire nyugdíjba mentem a Fogd A Kezem Alapít-ványtól, nekem pedig le kellett válni az alapítványról, hogy a fiatalok el tudják kezdeni a munkát. Büszke vagyok arra, ahogy ez sikerült, jó látni, ahogy önállósodtak. Átvették a filozófiát, az irányt, és jól haladnak, ami nagyon jó érzés.
Ezt követően szakmai figyelmem áttevődött a Hit és fényre. Van egy házaspárunk, akiket meghívtam, hogy csatlakozzanak. Van egy súlyosan fogyatékos gyermekük, az anyuka pedig stroke-ot kapott, és évekig beszélni se tudott. A székely származású apa pedig szobafestő mázoló volt. Sok küzdelmen keresztül ugyan, de lassan jöttek az eredmények. Az asszonyka megtanult beszélni, járni. Ismeretei részben visszajöttek, és ami fontos egy anya számára, hogy a sütés-főzés tudománya is visszajött.
Az apának közben ott kellett hagyni az állását, így került a pálosokhoz, ahol a ministrálás mellett „mindenes” lett. És a sok segítséget igénylő Dani ebben a közegben megtanulta, hogy ministráljon, hogy ne kapkodjon. Ők azok a terápiás emberek, akik az elmúlt húsz évben megmutatták nekem, hogyan lehet eredményeket elérni sok türelemmel, alázattal, szeretet-tel.
Nyáron elmentünk Kanizsára. A piaristáknál szálltunk meg. Első nap a szívvel kapcsolatos padlóképet kellett alkotni: mi van a szívünkben, mit szeretnénk. Mindenki dolgozott, és ez a súlyos sérült fiatal, csinált egy háromszöget és rá egy keresztet. Na, akkor én ki vagyok? Az egész egy csoda! Közben pedig az apával is – akinek a túlzott aktivitása eleinte sok nehézsé-get okozott –, megtanultunk kölcsönösen alkalmazkodni. És az a lelki megnyugvás, hogy ők idejönnek, alkotnak, hozzák a Varga Szilvit, a látássérült kántort, Dani pedig beszélget velem telefonon… Akkor felteszem a kérdést: kell ennél több? Vagy amikor az az anyuka, akinek meghalt a gyermeke, ki meri mondani, ami belül van… Neki is meg kellett tapasztalnia, hogy a sérültek néha egyszerű, de nagyon bölcs dolgokat mondanak, amiket érdemes meghallgatni.

Ha korlátlan lehetőséged lenne (emberi kapacitás, pénz stb.), akkor mi lenne a terved, milyen további fejlesztéseket valósítanál meg?
Nagyon fontos lenne a létszámbővítés, és itt nem csak az érintettekre gondolok, hanem további önzetlen segítőkre. Ha lenne egy énekesünk, egy játszó szakemberünk, az nagyon sokat segítene a foglalkozások színesebbé tételében. Amire még nagy szükség van, az a nyári elvonulások megszervezése. Ezt eddig egyedül csináltam, de jó lenne, ha lenne mellettem még ember.
A szállásdíjakat egyelőre még ki tudtuk fizetni, annak köszönhetően, hogy a pálosok nagyon méltányos árakat kértek a napi háromszori étkezésre és a szállásra.
Viszont a különböző applikációs eszközökre – mint pl. festéshez személyenként egy-egy vászon –, valamint a születésnapok és névnapok megünnepléséhez egy-egy kisebb csokira már nem marad pénzünk.
De mondhatnám azt is, hogy jó lenne kapcsolatba lépni a többi Hit és fény csoporttal. Első lépésként szeretnénk valamilyen testvérkapcsolatot kialakítani a szegedi közösséggel, miután ők vannak a legközelebb, de tudjuk, hogy vannak a Vajdaságban és Csíkszeredán is.
Aztán itt is ki kell nevelni az utódokat. Vannak esélyegyenlőségi programok az iskolákban, amik során talán meg lehet szólítani a fiatalokat, de meg is kell őket nyerni erre a szolgálatra, ami szintén sok energiát igényel.

Miért éri meg ennyi energiát, időt, kapacitást fektetni ebbe a szolgálatba?
Mivel segítő szakmában dolgoztam, jó érzéssel tölt el, hogyha a másik örömét leli abban a közösségi együttlétben, amiben segédkezem.
A másik, amit annak idején Mayer püspök atya mondott, amikor támogatást kértem – bár akkor elég negatívan érintett –, hogy „Öntől függ, hogy mit rak bele”.
A harmadik, amit úgy tudnék megfogalmazni, hogy a sérülteken keresztül megerősödik az ember hite. Nekem legalábbis. Annak idején ötévente mindig elmentem egy-egy zarándokútra. Voltam Botond atyával Czestochowában, de megjártam az El Caminot, és rendszeresen visszatérek Csíksomlyóra is, hogy megköszönjem a Jóistennek a szolgálatot és a közösséget. Akkorra már felismertem, hogy nem én, a szakember, hanem ők, a sérült fiatalok vannak elől. Azért ez egy kegyelem! Nagyon sokat tanultam tőlük, és tanulok, mind a mai napig.
A hosszú évek alatt azért kaptam jónéhány tanítást. Az egyik ilyen az volt, amikor jöttünk hazafelé Czestochowából, és volt bennem egy erős késztetés, hogy elmondjam Botondnak, hogy meg fog jelenni egy cikkem. De elég zaklatott utunk volt. Kint álltunk az éjszakában, mert akkor lopták el a pálosok mikrobuszát, és az enyémmel jöttünk haza, amibe viszont Guszti gázolajat tankolt… De a lényeg, hogy már mindketten nyugodtak voltunk, és már vagy harmadszor futottam neki, de semmi reakciója nem volt. Meg akartam neki mutatni, hogy Botond, azért ez már valami! És akkor ott volt egy olyan perc, amikor világosan megfogalmazódott bennem valami ilyesmi: azt hiszed, ez a lényeg? Aztán még valamiről beszélgettünk, majd Botond rám nézett, jó éjszakát kívántunk egymásnak, és távoztunk. Érdekes, és borzasztóan nagy tanítás volt számomra. Ott tanultam meg, hogy nekem nem a katedra az utam, hanem a sérültekkel van dolgom. Rajtuk keresztül pedig a hitem tovább erősödik. Engem ma már úgy ismernek, mint jó gyakorlati szakember.
Nem akartam vezető lenni. 2019-20-ban volt két teológiát, hittantanári képzést végzett lány, akik vállalták, hogy viszik a csoportot. Gyakran vittem kávézni őket a sérültekkel, és megígértem, hogy fel is készítem őket, mégis, amikor eljött a szeptember, és jeleztem, hogy jó lenne, ha jönnétek, mindketten visszaírtak, vagyis még csak nem is személyesen jelezték, hogy bocs, de más elfoglaltságuk van. Ez nagyon elgondolkodtató volt, ezért egyik éjszaka megkérdeztem: Uram, mit akarsz? S bár nem ment könnyen, elvállaltam a vezetést, mert nem volt más. Az előttem álló három évben tehát szeretném kinevelni a következő vezetőt, és tovább vinni a közösségi együttléteket.
Soha nem felejtem el, hogy valamikor a 90-es években a Bárczi Gusztáv főiskolán az igazgató egy alkalommal megkérdezte, hogy milyen módszerek vannak, én pedig fölálltam, és azt mondtam, hogy a szeretet. Mire ő: Gitta, az egy érzés. Nem – mondtam – az egy módszer. A feltétel nélküli elfogadás alapja a szeretetet. Olvastam Vanier könyvét. Az ember a családban, a gyerekeivel tudja megélni az őszinte, tiszta szeretetet. Bár sok hibát vétünk, mégis a legfontosabb, hogy őt jobban kell szeretni, mint saját magadat.
Ugyanez vonatkozik a sérültekre. Ő az első, nem én. Ez persze nem könnyű, de rajtuk keresz-tül tanultam meg hallgatni. Meg kellett tanulni meghallgatni őket. Megteremteni azt a csön-det, hogy a másik ember meg tudja fogalmazni az érzéseit, gondolatait. Ebben nem különbözünk a sérült emberek világától, legfeljebb ők egyszerűbben fogalmaznak. Egy nem beszélő Down-szindrómás fiataltól kaptam a legnagyobb leckét. Megtanultam: nem ő a sérült, hanem én, aki nem tudja az utat hozzá. Ezért van szükségük nekik is a hit gyakorlására, és ezért nincs jogunk kirekeszteni őket a hit világából. Számomra mindegy, hogy kik a szülők, vagy, hogy hol végeztek és mi a beosztásuk. A világ színes, a többség képes önállóan élni, de vannak olyan embertársaink, akik több-kevesebb segítséget igényelnek. Nekem az a feladatom, hogy bebizonyítsam, hogy szükségünk van rájuk.

Az interjút Nagy Péter készítette, az interjúsorozat a Kulturális és Innovációs Minisztérium támogatásával jött létre.