Egy-egy program vagy szentmise kapcsán futtában találkozunk, váltunk pár szót egymással. A közösségi alkalmak és programok másik oldala az, ami az emberen belül történik. És talán ez mindig a legizgalmasabb. Hogyan születik meg valami szép az isteni ihlet hatására? Milyen belső erőforrások mozgatják közösségeink tagjait? Milyen vízió vezérli őket szolgálatukban? Milyen lelki gyümölcsöket teremnek a lelki központ programjai? 

Ezekre  a kérdésekre keressük a választ a mostani interjú sorozatban.

Személyesen megszólítva: Szvacsekné Jahn Margit (Gitta) és a Hit és Fény Alapítvány Pálmalevelek Közössége

Mondanál pár szót a közösségedről?
1971-ban Franciaországban Jean Vanier és egy gyógypedagógus társa hozta létre abból a célból, hogy a mentálisan sérült emberek köré baráti közösséget hozzon létre szülőkből, segí-tőkből, érdeklődőkből. Legfontosabb üzenete az ellenszolgáltatás nélkül szeretet és elfoga-dás, ami a hetvenes években még Nyugat-Európában sem volt általános. Azok a családok, amikben sérült ember született, előbb-utóbb szegregálódtak, amit annál jobban érzékeltek a szülők, minél súlyosabb volt a fogyatékosság, és ez a hátrány pedig szinte életük végéig elkí-sérte őket.
Ezen próbált meg segíteni a két szakember. A nyilvánvalóan szakmai segítség mellett irányt mutattak az egyház azon tanításának felismerésében, hogy Isten előtt mind egyenlők va-gyunk. Az Isten által számunkra kijelölt úton a fogyatékosság határai eltűnnek, nekünk pedig segítenünk kell egymás terhét hordozni.
Gyógypedagógus vagyok, több mint harminc éves tapasztalattal. Istent szolgálom a sérülteken keresztül, vezetőként pedig arra törekszem, hogy a sérültek megtapasztalják az őszinte, tiszta szeretetet, ami olykor fájdalmas. Sokszor meg is kérdőjelezik a szülők, hogy ez biztos-e, és nem csupán egy sallang?
Tavaly volt 50 éves a Hit és fény, amit Kaposszentbenedeken ünnepeltünk, Varga Laci atya vezetésével. Szülőkkel, segítőkkel együtt közel 200-an jöttünk össze.

Hogyan kapcsolódtál be ebbe a közösségbe, hogyan kerültél velük kapcsolatba?
Eredetileg a mentális sérülteket gondozó Fogd A Kezem Alapítványnak voltam az egyik alapítója, vezetője. 1994-ben kerültünk kapcsolatba Botond atyával. Sokat segített nekünk, misézett, gyóntatta a sérülteket, és lelki támogatást adott. Amikor Bicsérdre kerültünk, Ropoli Tibor atya támogatott minket. Külföldi mintára megszerveztük az elsőáldozást sérült fiatalok részére, amit sok beszélgetés előzött meg. Végül nyolc vagy tíz fiatal részesült elsőáldozásban – köztük két Down-szindrómás –, én pedig olyan fantasztikus tanítást kaptam rajtuk keresztül, hogy még most is megérint, ha rágondolok.
Innen van az indíttatás. Az elsőáldozást követően Botond atya bemutatott Maár Judit néni-nek, aki a Hit és fény Alapítvány csoportot vezette. Négy-öt évig voltam nála segítő. Nem csak a napközinkből voltak ott fiatalok – kortól függetlenül így nevezem a sérülteket –, hanem más intézményből is. Ahogy nőtt a munka az alapítványnál, úgy, sajnos, egyre kevesebb időt tudtam erre szentelni, egy idő után pedig meg is szűnt velük a kapcsolatom. Ezt követően több vezető váltás is történt, így az egész valahogy abbamaradt.
Amikor 2018 májusában nyugdíjba mentem, az egyik fiatal megszólított, hogy Gitta néni mikor lesz Hit és fény? Meglepődve kérdeztem: te ezt honnan tudod? Kiderült, hogy ott volt, amikor segítő voltam. S mivel ez a felvetés többször elhangzott, küldtem egy bemutatkozást az alapítvány budapesti központjába.

Mikor indult itt Pécsen a közösségetek?
2022 januárjában volt a Hit és fény csoport első összejövetele. Természetesen nem csak a budapesti vezetőséggel leveleztem, hanem elmentem a pálosokhoz is. Antal atya nagyon szívesen vállalta a velünk való együttműködést, ami nagyon fontos érzelmi töltetet ad nem csak a szülőnek, hanem a fiataloknak is. Antal atya távollétében Szabolcs testvér – még anno teológusként – ha nem is rendszeresen, de gyakran találkozott velünk, amióta pedig felszentelték, rendszeresen misézik nekünk. Tavaly nyáron, az egyik szülő meg is kérdezte, hogy ez a mise csak nekünk szól? Az egészet ugyanis közösségként élték meg, a személyes kapcsolatok miatt. Amikor aztán Szabolcsot elszólította a kötelessége, Antal atya szó nélkül átvette a helyét, pedig legalább ötször annyi munkája van. Amikor viszont itthon van a rendházban, jön gyóntatni, misézni, amiért nagyon hálásak vagyunk neki.
A közösség havi találkozásainak van egy tematikája. Első körben arról beszélünk, hogy ki hogy érzi magát. Ezt követi a szentmise, ami előtt van lehetőség gyónásra, vagyis minden támogatást megkapnak a fiatalok és a szülők is, amire lelkileg szükségük van. A programok állandóan visszatérő, rituális rendben zajlanak. A közös imádság, az éneklés, a névnapok, születésnapok figyelemmel kísérése és az ünnepek, amiket tudunk számukra biztosítani. Van lelki útravaló, ami az elméleti irány mellett gyakorlati útbaigazítást is ad. Kis fejezeteket felolvasunk a Bibliából, és megpróbáljuk érthetővé tenni számukra, amit aztán csoportban földolgozunk. Nincs külön fiú és lány csoport, hanem együtt vagyunk a szülőkkel. Érdekes, hogy ki hogy reagál az elhangzott részletre a feldolgozás során. Gyakran előkerül a szeretet, a reménység…
Ebbe a körbeszélgetésbe hoztuk be Sipos Edittel Franz Kett padlóképes pedagógiáját, amit rendkívül jól lehet alkalmazni, ennek során ugyanis eltűnnek a határok a sérültek, a szülők és segítők között. Döbbenetesen nagyszerű módszer! Minden applikáció egy szabad asszociáció: én kirakok egy hívóképet, ők meg hozzáteszik a maguk gondolatait.
Ezen kívül sokat éneklünk, használjuk a drámajátékot, beszélünk a mindennapi történésekről, kivel mi történt. Általában ez utóbbiból indulunk ki, amelyek során mindig törekszünk a pozitív élmények kihangsúlyozására.
Vannak persze szomorúságok is. Tavaly májusban egyik napról a másikra elveszítettünk egy 33 éves sérültet, ami viszont nagyon jó, hogy az anyuka azóta is velünk van!
Ez a közösség megtartó ereje?
Igen. A sérült gyermekek szimbiózisban élnek általában valamelyik családtaggal, aki legtöbb-ször az anya, így egy fiatal elvesztése óriási űrt hagy maga után. Az anya mellett hiába volt ott a férj, a veszteség feldolgozásában sokat segített a közösségünk.
A havi találkozók mellett fontosak a közös táborozások, ahol a szabadidő mellett vannak kreatív foglalkozások, kirándulások, beszélgetések, amikre nagyon jellemző a szoros családi kötelék. Idén Pálosszentkúton voltunk, ahova mindenképpen szeretnénk még visszamenni.
Hogy csatlakozhatnak a családok?
A közösség léte szájról szájra terjed. Mint nemrég megválasztott vezető, előre láthatóan három évig fogom koordinálni a közösség munkáját, de csak olyan impulzusokat tudok adni, amivel én föltöltődtem. A fejlődéshez viszont kellene a fiatalabb segítők jelenléte. Jelenlg 40 és 70 év között van az életkorunk. Van egy középkorú hölgy segítőnk, aki vak. Kántorként elvállalta, hogy ha a szülők elhozzák, akkor a miséinken orgonál és énekel. Továbbá van még egy külsős segítőnk, aki az egyik szülő szomszédja, akinek az elmondások alapján tetszett meg az egyesület működése. Ezért csatlakozott, és nagyon biztos tagunk lett.

Az interjút Nagy Péter készítette, az interjúsorozat a Kulturális és Innovációs Minisztérium támogatásával jött létre.