Egy-egy program vagy szentmise kapcsán futtában találkozunk, váltunk pár szót egymással. A közösségi alkalmak és programok másik oldala az, ami az emberen belül történik. És talán ez mindig a legizgalmasabb. Hogyan születik meg valami szép az isteni ihlet hatására? Milyen belső erőforrások mozgatják közösségeink tagjait? Milyen vízió vezérli őket szolgálatukban? Milyen lelki gyümölcsöket teremnek a lelki központ programjai? 

Ezekre  a kérdésekre keressük a választ a mostani interjú sorozatban.

Mi az az Exodus 90?
Az Exodus egy 90 napos lelkigyakorlat a hétköznapi viszonyaink között. Számomra a lényege, hogy engedjem el a kontrollt az életem fölött és adjam át a Jóistennek az irányítást. Korunk gyakorlata, hogy mindent meg akarunk és meg tudunk oldani. A Jóistennek nem adunk teret, hogy általunk tegyen valamit a világban, mert mi megoldjuk, mi megcsináljuk, mi eldöntjük. Nem vagyunk nyitottak a Jóisten „gondolataira”, nem tudjuk elengedni a saját akaratunkat. De ha elengedjük, akkor elkezd felépülni egy új rendszer, ami sokkal szelídebb, és szerintem sokkal gördülékenyebben is működik. Olyan csodát élhetünk meg általa, ami visz bennünket, és nem fog hiányozni az a tudat, hogy megoldottam. Istennel együtt megoldottuk. Ő is kellett hozzá, és én is kellettem hozzá. És mi vállvetve küzdöttünk.
Az Exodus90 eredetéről annyit tudok, hogy egy amerikai spirituális atya a szemináriumban azt tapasztalta, hogy nem tud mit kezdeni a különböző függőségekben szenvedő szeminaristákkal, amíg meg nem szabadulnak a megkötözöttségeiktől. Jó ötletnek bizonyult, hogy a Kivonulás könyvét használja alapul. Az Exodus90 erről az útról szól.
Végigolvassuk a Kivonulás könyvét az egyiptomi húsos fazekaktól az ígéret földjének létbizonytalanságáig. Napi elmélkedésekkel vonulunk a cél felé, hogy megtaláljuk a szabadságunkat. Mondhatnánk azt is, hogy egy komplex elvonókúra. A XXI. századi embernek a megszabadítása a, a telefontól, a laptoptól, a számítógéptől, videóktól az alkoholtól, esetleg a drogtól, a vásárlástól, a kényelemtől, vagyis mindattól, ami gátolja saját szabadságának megtalálásában.

Te miért tartottad fontosnak, hogy ebben részt vegyél?
Azt éreztem, hogy szükségem van egy férfi-közösségre, ahol egymást támogatva, lépésről lépésre hagyjuk, hogy a Jóisten lefejtse a béklyóinkat és tevékenykedjen általunk.

Számodra mit jelentett a csatlakozás ehhez a lelkiséghez, közösséghez? Egyáltalán ez mikor indult Pécsett?
2021. elején hallottam, hogy néhány férfi valami érdekes lelkigyakorlatot végez az ismeretségi körömben. A pálos templomban a vasárnapi mise után odamentem egyikükhöz, váltottunk néhány szót. Ennél a beszélgetésnél jelen volt Antal atya is, aki jelezte, hogy ő is csinálja az Exodust. Jónak tartja, és volnának kapcsolódó anyagok, amelyeknek fordításához elkelne egy kis segítség. Olvasva ezeket az írásokat, nagyon megérintettek, különösen az elmélkedések időszerűsége, korszerű nyelvezete és mélysége.
Így amikor már közeledett a következő alkalom, elkezdtem csapatot toborozni. Nagyon sokakat megszólítottam, és nagyon sokan mondtak nemet. De tizenketten igent mondtak. Elkezdtük.
Az akkori, 2021 decemberében írt megszólító levelemben három engem ért impulzusról írtam. Az 1. egy kép volt felirattal: A nehéz idők erős férfiakat teremnek, az erős férfiak jó időket hoznak, a jó idők gyenge férfiakat nevelnek, és a gyenge férfiak nehéz időket hoznak. Ez a ciklikusság a történelem folyamán jól felismerhető. A 2. az volt, hogy Felföldi püspök atya összehívta a férfiakat, mondván, baj van a fiúkkal, valamit kéne velük kezdeni. Foglalkoznunk kell a férfi spiritualitással. A 3. pedig az az élmény volt, hogy találkoztam az Exodus90-nel, aminek az üzenete nagyon megfogott. Egy keskeny ösvényt kínál a szabadságra, amit azáltal nyerünk, ha Loyolai Szent Ignáccal együtt fel tudjuk ajánlani ezt a másik (világi) szabadságunkat.
Ennek a lelkigyakorlatnak három pillére van: az imádság, az aszkézis, és a férfi közösség.
Az imádság napi egy óra imát jelent, ami fel van osztva részekre. A XXI. század emberének a figyelme annyira széttördelt, hogy a tudatos jelenlét nagyon nehezen megy. Nehezen tudunk úgy leülni egy órára, hogy ne szálljanak el a gondolataink, hogy ne csapongjunk össze-vissza az életünk dolgaiban, hanem egy picit a Jóistennek adjuk át a gondolataink és érzéseink irányítását.
A bevezető ima, után jön az olvasmány, majd az ezzel kapcsolatos elmélkedés, aminek a végén vannak konkrét feladatok, amiket mindenki maga beszél meg az Atyával. Időt töltünk a Jóistennel, és az adott témáról mindenki egyénileg folytat Vele belső dialógust. Ezért az Exodus annyiféle, ahány ember van, mert mindenkinek más a belső útja.
A következő pillér az aszkézis. Kentenich atya a Schönstatt mozgalom alapítója egy beszédes képet adott nekem: az imádság és az aszkézis olyan, mint a madár két szárnya; csak ezzel a kettővel együtt tud repülni. Ezt meg is tapasztaltam. Az aszkézis kell ahhoz, hogy erősítse bennem a jelenlét képességét, hogy leülve ne szálljak el, ne csapongjanak össze-vissza a gondolataim, hanem jelen tudjak lenni.
Ezt ma nagyon trendi szóval „mindfulness”-nek hívják, de ennek van egy keresztény verziója, amit fontos gyakorolnunk. Ez egy állandó érzékelés kapcsolat az Istennel. Ha Ő rezzen – ami lehet, hogy csak egy lehulló őszi falevél, vagy egy szépen beeső napsugár –, azzal sugall nekem valamit, amin elindulhatok. Megköszönöm, hogy szeret engem, és ebben a pl. fénysugárban megmutatta az atyai szeretetét. Vagy egy embernek a mosolya, egy találkozás valakivel, akivel 30 éve nem találkoztunk, és most újra összefutottunk. Mi a feladatom ezzel kapcsolatban? Mi az üzenete? Valahogy így élni az életet. Az imádságnak az egyik fele egy óra reggel, a másik pedig az esti Examen. Az Examen ahhoz kell, hogy az imádságunk, az Isten jelenlétében eltöltött időnk ne korlátozódjon csupán a reggeli egy órára, hanem az egész napunkat ölelje át, este pedig észre vegyük, hogy hogyan tette ezt. Ha ezt felismerjük az esti Examenekben, akkor egyre intenzívebben tudja átszőni a Jóisten a hétköznapjainkat.
Az imádság és az aszkézis mellett harmadik pillérként ott van a férfi testvéri közösség. Ebben olyan helyet találtam, ahol nincsenek szerepek, maszkok, de vannak férfi érzelmek, együttérzés és biztonság a változáshoz. Hetente egyszer találkoztunk kb. másfél órára, ill. előtte volt egy fél-egy órás csendes szentségimádás.
A közösségen belül van mindenkinek egy kötéltársa, akivel napi kapcsolatot tart. Ezt a kifejezést a hegymászóktól kölcsönöztük, ahol az előmászót a kötéltársa biztosítja, hogy ne zuhanjon le, ill. esés esetén a kötél „puhán” tartsa meg. Ez a kapcsolat nagyon bizalmi, hordozzuk egymást imádságban, sok beszélgetésben, egyéb támogatással.

Az interjút Nagy Péter készítette, az interjúsorozat a Kulturális és Innovációs Minisztérium támogatásával jött létre.