Családban, közösségben, háborúban és minden helyzetben más feladatok hárulnak a férfiakra, mint a nőkre. Csonta Istvánt, a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola adjunktusát, az egyháztörténelem tanszék vezetőjét kérdeztük arról: hogyan lehet férfi a férfi?
Felföldi László pécsi megyéspüspök nagy hangsúlyt fektet a férfiközösségekre, csoportokat indított egyházmegye szerte, méghozzá nagy sikerrel. Miért van szükség a féri közösségekre? Gondolhatunk itt a régi időkre, férfi egyletekre és a többi.
Azt gondolom – bár nem akarok általánosítani, – hogy a nőknek teremtettségüknél fogva valahogy könnyebb értelmes közösségre találni. Ha ötven évvel ezelőtt vasárnap délelőtt egy Kárpát-medencei faluba látogathatnánk, azt láthatnánk, hogy felekezettől függetlenül a templomban a férfiak padsora jóval szellősebb, mint a nőké, a kocsmában meg fordítva. Mára annyi változott, hogy a kocsma szerepét a tv vagy az internet tölti be. Az értelmes, feltöltő pihenésnek, a rekreációnak viszont nem a tv vagy internet előtt kellene történnie, ahol utóbbi esetében fotelforradalmárokként jól megmondhatjuk kinek-kinek a véleményünk – sokszor arc és név nélkül. A pihenéshez közösségre is szükségünk van. Így van teremtve az ember. A férfiakat, főleg lelki téren nehezebb elérni, megszólítani, nekünk talán kell egy ilyen kezdő lendület egy szervezett közösség és egy hívás formájában, ahová lehet csatlakozni, hogy feltöltődhessünk.
Ahogy utalt is rá, a letűnt korokban sokkal szorosabban éltek együtt a férfiak, mint ma. Nem beszélve arról, hogy a háborúk összekovácsolták a férfiakat. Ma viszont tömegével szöknek át a határon az ukrán férfiak, hogy megmeneküljenek a sorkatonaság elől. Mi késztet arra egy férfit, hogy fegyvert fogjon és harcoljon? És mi készteti arra, hogy meneküljön a harc elől?
Nem vagyok biztos a kérdés előfelvetésében, de tény, hogy életre szóltak a háborúkban, forradalmakban, hadifogságban, általában véve komoly bajban született férfibarátságok. Az, hogy például a szüleim generációjának nem kellett megtapasztalni a háború borzalmait, kivételesnek tekinthető az európai történelemben. És az, hogy most a szomszédunkban ezt sokaknak meg kell tapasztalni, azt gondolom, tragédia. Sok minden lehet abban, hogy valaki elmenekül egy fegyveres konfliktus elől, például nem akar embert ölni még a parancs kedvéért sem. Idáig ritkán jutunk el a háborúról való gondolkodásunkban, de a katona feladata ott az, hogy megölje az ellenséget, azt az embertársát, aki ugyanannyira ártatlan, mint ő. Én nem tudnék senkit elítélni amiatt, mert ez elől valaki elmenekül. Természetesen, ahogy ezt a teológiai képzésben erkölcstan órán hallottuk, a haza védelme kötelesség, de mi van akkor, ha valakinek nem az a hazája, ahol él?
Bizonyára az ókorból is ismerünk olyan eseteket, amikor a férfiak meg akarták úszni a háborút, a viadalokat. Mondana erre néhány példát?
Nekem itt elsőre inkább a keresztényüldözések jutnak eszembe, amikor a fenyegetés vagy kínzás alatt megtörtek az emberek és legalább a látszat kedvéért megtagadták a hitüket. Bár mindkét nem érintett volt ebben, így ez nem annyira férfi-specifikus eset, tudjuk jól, például Szent Cipriánusz írásaiból, mekkora belső konfliktust okozott a keresztény közösségekben a hittagadók helyzete. Mit lehet velük tenni? Végleg kizárni? Vezeklés mellett megbocsátani? És ha újra hittagadóvá válik? Hányszor lehet neki megbocsátani? A háborút megúszni szándékozó férfiak szinte mindig életüket kockáztatták, ahogy sok esetben ma is, hiszen a dezertálás minimum hosszú börtönéveket jelent. Emiatt is feltétlen fontos kimondani, hogy a háborúnak egyetlen vetülete sem lehet pozitív a benne lévők számára és sosem lenne szabad eljutnunk odáig.
A férfi szerzetesközösségek miben mások, mint a női közösségek? Hogyan alakul át egy csoport, ahol kizárólag férfiak vannak ebben a kontextusban?
Ha nagyon gyorsan el akarnám tolni magamtól a kérdést, azt válaszolnám, hogy sosem éltem még sem női, sem férfi közösségben, így nem tudom. Ez viszont nem lenne teljesen igaz, mert a középiskolás kollégiumi éveim során két évig éltem ferences szerzetesek között, így azt elég jól láttam belülről is. Másrészt jezsuita munkatársként dolgoztam nyolc évig mint kollégiumvezető, így a jezsuita közösségbe is valamennyire beleláttam. Én azt tapasztaltam mindkét esetben, hogy a szerzetes férfiak ugyanúgy emberek, ahogy mi, családos férfiak. Ugyanúgy vannak örömeik és bánataik, konfliktusaik és kiengesztelődéseik, de ami nekem csodálatos volt mindig, hogy nem csak hagyományból szólítják legtöbb szerzetesrendben testvérnek egymást, hanem valóban azok is. Én a rendházakban általában családias légkört tapasztaltam, erősen beimádkozott falakat és emberi kapcsolatokat, ahová jó tartozni. Ennek a hivatásnak és a közösséghez tartozásnak hatalmas ajándéka van, egyszerűen csak más mint a családban élő embernek.
Van itt még egy izgalma kérdés! Máshogy imádkozik egy férfi, mint egy nő?
Hogy hogyan imádkozik egy férfi és hogyan a nő? Azt gondolom, teremtettségünknél fogva nem lehet a viszony más ember és Isten között, mint szülő és gyermek között. Ha valaki kér, könyörög, örömét osztja meg imájában Istennel, abban nincs már benne sem a határozott döntésű, tekintélyt parancsoló férfi vagy a gyengéden esdeklő nő. Ott csak egy porszem vagyunk szembe a Teremtővel, erőtlen ráhagyatkozás és erős kétely között, hogy vajon tényleg az lesz-e a legjobb nekünk, ahogyan a dolgok majd történnek.
Húsvét előtt kifejezetten aktuális: sokáig egyedül a férfiak lábát mosta meg a szertartást vezető atya, azonban Ferenc pápa buzdítására ma nők lábát is megmossák a húsvéti szertartás alatt. Mit gondol a Szentatya döntéséről?
Azt gondolom, nem csak a társadalom adósa a nőknek a férfiakéval egyenlő bérezéssel, egyenlő tisztelettel és sorolhatnám, hanem Egyházunk is, amit mi magunk egyenként alkotunk. Az, hogy eddig leginkább férfiak lábát mosta meg a pap a nagycsütörtöki szertartás alatt, leginkább annak volt köszönhető, hogy Krisztus és a tanítványok között lezajlott eseményeket akarta megjeleníteni. Mivel a nőknek minimális jogaik voltak Krisztus korának társadalmában (például még a szavukat sem tartották hitelesnek, így nem is tanúskodhattak), logikus, hogy Jézus férfiakat választott maga köré, akik később az evangéliumot hirdethették. Ma viszont legtöbb tekintetben Európában egyenlő a nő és a férfi, s mivel társadalmunk megváltozott, nekünk és az Egyházunknak is változni kell vele, hisz az Egyház feladata az evangélium leghitelesebb és leghatásosabb hirdetése. Nem véletlen tehát, hogy Ferenc pápa előtérbe helyezi a nők szerepét, hiszen ez még most is nagyon sokszor nem azonos a férfiak szerepével. Ennek nagyon összetettek az okai, melyet tudatosan le kell dolgoznunk közösségeinkben.
Isten mit mond a férfiaknak?
Hogy becsülettel végezzék el a munkájukat, és a kimondott szavuknak legyen súlya.
Az interjút Csonta Istvánnal Vermes Nikolett készítette.
