“A szemlélődő életforma egyik nehéz velejárója, hogy az ember elkerülhetetlenül szembesül a saját sötétségeivel, életének sötét oldalával. Ez azonban lehetőséget ad arra, hogy kiengesztelődjünk önmagunkkal, és megbocsátóbbakká váljunk mások iránt. A szemlélődő imádság csendjében feltárul az ember üressége és bűnössége, de az is kiderül, hogy az embert ebben az állapotában is elfogadja és szereti Isten, ami persze nem azt jelenti, hogy Isten jóváhagyja a bűnt, hanem azt, hogy a sötétség bármilyen formájának megmutatkozása immár nem sokkol bennünket, hanem megújulásra sarkall, és tisztábban elénk állít valóban megalapozott életcélokat. Közben egyre elfogadóbbak leszünk, egyre inkább tartózkodunk attól, hogy ítéletet mondjunk mások felett, a szenvedélyességünk megtisztul, és tiszta szenvedéllyel tudjuk végezni, amit teszünk. Mivel egyúttal a másokba vetett bizalmunk is növekszik, egyre teljesebben felébred bennünk a cselekvőerő, az együttműködés készsége.”