A kezdetek

A „pálos” név Remete Szent Páltól származik. A 3. században élt a thébai, egyiptomi pusztában, mintegy 90 éven keresztül. Ez talán elképzelhetetlen a mai ember számára, de mégis igaz. A mai napig van azon a helyen egy élő kolostor, ahol rövidesen

Pál halála után szerzetesek telepedtek meg. Ma is látogatható az a 4. századi kolostorrész, amely 8 méterrel a jelenlegi földfelszín alatt fekszik.

De mit akart Pál a thébai pusztaságban? Miért ment oda? Keresztényüldözés lévén, saját sógora elől menekült el, az ugyanis megszerezhette volna vagyonát, ha bevádolja őt a római hatóságok előtt azzal, hogy keresztény. Úgy gondolta, kivárja az üldözések végét valahol kint a pusztaságban. És itt történt az, amire nem számított. Megtapasztalta, hogy a barlang, amely először csak szükségből lett menedéke, olyan hellyé alakult át a szemében, ahol örömmel tartózkodott. Új otthonává lett. Annak ellenére, hogy az életkörülményei radikálisan megváltoztak, egy teljességet élt meg, mert Isten szeretete töltötte el.

Képzeld el, hogy egy olyan korban élsz, amikor szüleid elmesélik, hogy még néhány évtizeddel ezelőtt százával haltak meg hitükért a településedről származó keresztények. Még olyannyira élő az emlékezetük, hogy történetek hosszú sorát tudnak mesélni róluk, bátor hitükről, amelyért életüket is odaadták. Van, akinek te magad is ismered rokonait, testvéreit. A faluban, városban sok helyhez fűződnek élő történetek, amelyeket mindenki ismer. A vértanúk a család, a település hősei, és sokuknak földi maradványait ereklyeként őrzik a templom oltára alatt. Ők Krisztus áldozatában, a gonosszal való harcában egészen közelről vettek részt, és vele együtt győztek.

A vértanúk hite óriási hatással volt azokra, akik indítást éreztek rá, hogy Istennek elkötelezzék magukat. Valószínűleg nem láttál még élőben keresztényeket, akiket éppen kivégezésre vezetnek. Nekünk ma csak az a hír jön át a médián keresztül, hogy hányat végeztek ki. Ez a hír a hatását tekintve inkább szomorúságot okoz, vagy még félelmet is. De akik látják őket személyesen, hogy mennyire a hit erejével néznek szembe a halállal, azok indítást éreznek rá, hogy ők is megvallják hitüket.

Azok, akik tehát személyesen vagy kortársaik elbeszéléséből hallották ezeket a történeteket, de már a keresztényüldözés után, vágytak rá, hogy ők is tanúságot tegyenek a hitükről. Mivel tudták, hogy a „mi harcunk nem test és vér ellen van, hanem … a sötétség fejedelmei ellen”, a hitük erejéről úgy akartak tanúságot tenni, hogy elindultak a pusztába, hogy ott harcoljanak az emberiség láthatatlan ellensége ellen. Ők voltak a remeték és az első szerzetesek.

A látomás

Most teszünk egy nagy lépést az időben. Kr. u. 1230-at írunk. Eusebius, egy esztergomi pap éli a maga dolgos napjait, misézik, gyóntat, sokat olvas, ír, egyházjogi ügyekkel foglalkozik. Mindig is közel állt hozzá saját népe, az egyszerű emberek. Különös módon képes együttérezni velük és így segíteni is nekik. Mégis, vannak néhányan, akikkel mikor találkozik, az a benyomása, hogy inkább ő kap tőlük valamit. Bármilyen egyszerű is a viseletük, bármennyire szűkös is a beszédük. Ők a Pilis remetéi, akik időnként lejönnek a városba, hogy eladják portékájukat vagy élelemre cseréljék azt. Minél többet találkozik velük, annál erősebb az indítás: köztük van a helyed!

Miután a tatár nagy pusztítást hagyva maga után elvonult Magyarországról, és Esztergom felépült romjaiból, Eusebius, azaz Özséb megtette a lépést, amire a Szentlélek ihlette őt. Kesztölc közelében a hegyekbe vonul, amint tették azt az ókeresztény időkben sokan, akik radikálisan akarták követni Krisztust. Miután megtette a határozott lépést, Isten tovább vezette őt. Nagy terve volt vele.

Egy éjszaka látomásban látja, hogy lángok gyúlnak Pilis erdeiben és egymáshoz közelednek, míg egy nagy lángcsóvában olvadnak össze. Megértette, hogy neki kell összegyűjtenie a remetéket egy közösségbe. Még nem is sejtette, de erre azért volt szükség, hogy legyen atyjuk, olyan ember, aki segít megőrizni és egyben tartani istenszeretetük tüzét, amit a magányos lángok jelképeztek.

Pálosnak lenni, ma.

A szerzeteseink egyenként tudnának mesélni arról, hogy mi volt, ami megragadta őket, amikor elindultak a megszentelt élet útján. De ami közös mindegyiküknél: látták, hallották, megtapasztalták Krisztus jelenlétét, erejét, és szeretetét valakiben a pálosok közül, akikkel valamilyen formában találkoztak, akár a ma élőkben, akár a régiek életében. Megragadta őket az a mód, ahogy Krisztus erőteljesen él és működik az Istennek szentelt emberben. Valakit talán egy pálos igehirdetése ragadott meg, mást a vendégszeretete, ismét mást pedig az, ahogy végezte a liturgiát vagy alázatosan szolgált a többieknek a konyhán. Lehet, hogy valakire erőteljesen hatott az a kitartó hűség, ahogy mindennap látta a szerzeteseket a kápolnában az imádságon. Egyszóval, Krisztusnak valamely vonzó tulajdonságát látták meg bennük, és ettől kezdve megjelent szívükben a felismerés, hogy „akár én is lehetnék tanítvány Krisztus mellett és mellettük”.

Közelebbről nézve pedig pálosnak lenni azt jelenti, hogy belépek abba a harcba, amelyet vagy 800 éve bízott rá az Úr Boldog Özsébre és társaira. Az Úr a kezdetben azzal küldte el az apostolokat, hogy „Nekem adatott minden hatalom égen és földön. Ezzel a hatalommal küldelek titeket, tegyétek tanítvánnyá mind a népeket” (Mt 28,18-19), … „hogy fölnyisd szemüket, hogy a sötétségből a világosságba, a sátán hatalmából az Istenhez térjenek” (ApCsel 26,17) – tehetnénk hozzá Pál apostollal.

Egy férfi szerzetes a cölibátus által Krisztus barátja lesz és így egyben az Egyház jegyese is. Krisztus iránti szeretete az ő testének minden tagja iránti szeretetté lesz. Ez a szeretet harcol Krisztus testének szabadságáért, gyógyulásáért, üdvösségéért, s közben tudja, hogy nem emberi erőfeszítések harca ez, mert nem „test és vér ellen” harcol, hanem a „sötétség fejedelmei ellen” (Ef 6,12).

Krisztus már megnyerte ezt a csatát, mi pedig az ő erejébe vetett hittel visszavesszük azt, ami Istené. Ennek eszközei számunkra a mindennapi szentmise, az imádság, az önmegtagadás, az igehirdetés, a gyóntatás, lelkivezetés, alázatos mindennapi munka, Máriának, égi édesanyánknak különlegesen is átadva magunkat. Talán így foglalhatnánk össze, mit jelent pálosnak lenni.