
É
vek óta vágytam egy mélyebb imádságos életre, de sosem tudtam pontosan, hogyan is vágjak bele.Az egyetemi évek alatt, miközben a súlyos tanulmányi terhek és a több részmunkaidős állás között egyensúlyoztam, a hitem háttérbe szorult. A COVID-járvány miatti lezárások idején ugyan több időm jutott az imádságra, de a hétköznapok hamarosan újra felpörögtek. Az elmúlt öt viharos év során lediplomáztam, új munkát kezdtem, eljegyeztek, férjhez mentem, átköltöztünk az ország másik végébe, örökbe fogadtunk egy kutyát, és szültem két gyönyörű gyermeket. Mindeközben szakmát is váltottam, és két komoly műtéten estem át. Bár a káosz közepette valószínűleg minden eddiginél nagyobb szükségem lett volna az imára, mindig úgy terveztem, hogy majd akkor térek vissza hozzá, ha az életem lecsendesedik, a napirendem könnyebb lesz, vagy több energiám marad. A nyugalom azonban ritkán jött el, és a szándék meg a gyakorlat közötti szakadék egyre csak nőtt.
NÉZD MEG: 20 ok, amiért nem imádkozunk (Simon Dávid atya előadása)
Katolikusokként gyakran úgy érezzük, hogy készek vagyunk a tudatos lelki erőfeszítésre, különösen egyes liturgikus időszakok kezdetén. Imádkozni, böjtölni és alamizsnát adni kezdünk abban a reményben, hogy a szívünk átformálódik. Mégis, ezt az elhatározást átültetni a mindennapi családi életbe sokkal nehezebb, mint gondolnánk, és a nagyböjti vagy más fogadalmaink többségét végül könnyen megszegjük.
Az anyasággal ez a belső feszültség már elviselhetetlenné vált.
A szülői áldozatvállaláshoz mindenekelőtt imára van szükség. Azonban a kimerültség, a fogyatkozó energia és a zsúfolt napirend – vagyis mindazok a kifogások, amelyekre korábban hivatkoztam, amikor kihagytam az imát – szintén megsokszorozódtak.
Azt akartam, hogy a gyermekeim élő hitet örököljenek, amelyet a bizalom, a tisztelet és a rendszeres ima formál. Ugyanakkor tudtam, hogy a puszta szó és a tanítás önmagában nem lesz elég.
Kisfiam első születésnapjának estéjén leültem a kanapéra, hogy írjak neki egy levelet, amelyet majd évek múlva olvashat el. Miközben azon gondolkodtam, milyen erényekkel felvértezve szeretném látni őt felnőttként, a tekintetem a tévéállványra tévedt, amely roskadozott a még elpakolatlan ajándékdobozoktól és az ünnepi dekorációktól. A tévében épp a férjem kedvenc sorozata, a Maffiózók (The Sopranos) ment. Sóhajtottam, és csak remélni tudtam, hogy a fiam a hálószobájából nem hallja a durva párbeszédeket. Ekkor döbbentem rá, hogy az erényeket éppúgy alakítja a környezetünk, mint a jó szándékunk.
Hónapokkal korábban meglátogattam egy szomszédot, aki a nappaliját valóságos imaszobává alakította: egy díszes oltár állt ott, a falakon barokk szentképek galériája, sőt, még egy orgonájuk is volt. El voltam bűvölve, és arra gondoltam: „Talán egy nap nekem is lesz ilyen.” De mivel sem helyem, sem pénzem nem volt rá, a házi oltár ötletét elraktároztam a távoli jövőre – arra az időre, amikor majd rendezettebb lesz az imádságos életem. De a fiam már egyéves volt. Rájóttem, hogy az a „valamikor” most van.
Ahogyan a szentmisén a gyertyák fénye vagy a tömjénfüst az Oltáriszentség valóságos jelenlétére mutat rá, úgy vált ez a szent tárgyakkal teli kis asztal Isten jelenlétének kézzelfogható emlékeztetőjévé az otthonunkban.
A mi otthonunk is olyan, mint a legtöbb kisgyermekes családé: zajos és zsúfolt. Életünk nagy része a nappaliban zajlik, ahol a gyerekjátékoké és a falra szerelt televízióé a főszerep. Hogy Istent visszahelyezzük a családi életünk középpontjába, a férjemmel úgy döntöttünk, hogy ott, a nappali szekrényén alakítunk ki egy otthoni oltárt. Ahogyan a szentmisén a gyertyák fénye vagy a tömjénfüst az Oltáriszentség valóságos jelenlétére mutat rá, úgy vált ez a szent tárgyakkal teli kis asztal Isten jelenlétének kézzelfogható emlékeztetőjévé az otthonunkban.
HALLGASSD MEG: Kocsis Fülöp érsek saját útjáról és imaéletéről
Az otthoni oltár berendezése sokkal egyszerűbb és olcsóbb volt, mint hittem. Azzal kezdtük, amink már megvolt: a családi Bibliával, egy feszülettel és egy rózsafüzérrel, amelyet a pápa áldott meg a nászutunkon. A gyermekeim is hozzáadták a magukét a keresztelési fényképeikkel és a szilikon babarózsafüzéreikkel. Idővel szobrokat, ikonokat, gyertyákat és az egyházi évhez illő liturgikus színű virágokat, díszeket is kitettünk. Semmi sem volt túlbonyolítva. De ezek a tárgyak együtt egyértelműen kijelöltek egy szent teret.
Ennek a gyakorlatnak mély bibliai gyökerei vannak. A Szentírásban Isten népe a mindennapi élet helyszínein emelt oltárokkal örökítette meg a Vele való találkozásokat, így emlékeztetve magát az Ő jelenlétére a hétköznapokban. Szent II. János Pál pápa a Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdításában otthonainkat „házi szentélynek” nevezi, ahol a szülők hivatása, hogy ápolják gyermekeik imádságos és szentségi életét. Az otthonnak olyan helynek kell lennie, ahol folyamatos párbeszédet folytatunk Istennel, közösségben az Egyházzal – ez az igazság a Katolikus Egyház Katekizmusában is megfogalmazódik (KEK 2204–2206).
A házioltár a hitet olyasmivé teszi, amit a gyermekek láthatnak és megérinthetnek. Kutatások igazolják, hogy a kisgyermekek a gyakorlati tapasztalatokon keresztül tanulnak a legjobban, és a katolikus pedagógusok is egyetértenek abban, hogy a tapasztalati tanulás elengedhetetlen a hitre nevelésben.
A hitünk már nem egy különálló dobozban létezett, amit csak vasárnapra tartogattunk; beépült a döntéseinkbe és az együtt töltött időnkbe.
Miután az oltár a helyére került, a szokásaink is megváltoztak. A reggelit egy tized rózsafüzérrel kezdtük. Eleinte nem volt könnyű; a reggelek többsége inkább telt fejetlenségben, mint áhítatban. De nem a tökéletesség számított, hanem a kitartás. Az oltár fizikai valósága megtartotta ezt a szokást úgy, ahogyan a puszta elhatározás soha nem lett volna képes.
KAPCSOLÓDÓ: Nagyböjt kisgyermekek mellett
Mielőtt betöltötte volna a kettőt, a fiam már kívülről tudta a rózsafüzér imádságait. Az ima természetes ritmussá vált, nem pedig kényszerré. Ha elfelejtettem elindítani a rózsafüzér-hanganyagot, ő volt az első, aki az oltárhoz rángatott, és követelte: „Indítsd el Jézust és Máriát!”
Az oltár nemcsak a családunk imarutinját formálta át. A lakótér közepén elhelyezett szentképek finoman a mindennapi szokásainkra is hatással voltak. Idővel észrevettük, hogy a tévében választott műsoraink már nem annyira szabadelvűek vagy erőszakosak. Még a nyelvhasználatunk is megváltozott. A káromkodás – egy olyan rossz szokás, amelyet a férjemmel már régóta próbáltunk elhagyni – fokozatosan kikopott. A hitünk már nem egy különálló dobozban létezett, amit csak vasárnapra tartogattunk; beépült a döntéseinkbe és az együtt töltött időnkbe.
Nemrég, amikor a kislányom sírt, a fiam odament hozzá, hogy megvigasztalja. Azt mondta: „Ne sírj, Rose. Imádkozzunk egy Üdvözlégyet!” És amikor valamelyikünk tüsszent, ő az első, aki azt mondja: „Isten éltessen!” [angolul így mondják]. A hitének megélése ösztönössé vált – nem azért, mert rákényszerítettük, hanem mert kézzelfogható és élő része lett a mindennapjainknak.
KAPCSOLÓDÓ: Kisgyermekes szentségimádási óra
Az oltár engem is megváltoztatott. A második terhességem alatt súlyos szorongással küzdöttem. De valahányszor az oltárra néztem, eszembe jutott, hogy imádkozzam. Főzés, takarítás, pihenés vagy a fiammal való játék közben – bárhol voltam és bármit csináltam – megtanultam Istenre bízni a félelmeimet.
Abban a nehéz időszakban az oltár arra emlékeztetett, hogy Isten nem távolról szemléli a szorongásomat, hanem itt van velem, mellettem. Amikor megszületett a lányom, a Boldogságos Szűzanya tiszteletére neveztem el, akihez nap mint nap imádkoztam a házi oltárunknál.
A házioltár nem garantál mintaszerű, hibátlan katolikus háztartást. Nem szünteti meg a nehézségeket, és önmagában a szentséget sem biztosítja. De a legjobb értelemben véve megkerülhetetlenné teszi a hitet.
A házioltár az imát a mindennapi élet középpontjába helyezi – oda, ahol a döntéseinket hozzuk, ahol a feszültségek felszínre kerülnek, és ahol a gyermekek megtanulják, mi az, ami igazán számít.
Fontos emlékeztetni magunkat arra, hogy az átalakulás gyakran apró, hűséges lépésekkel kezdődik. Nálunk ez a lépés az volt, hogy látható, méltó teret teremtettünk Istennek, hogy velünk lakozzon. És egy olyan módon, amire soha nem számítottunk, ez a kicsiny, de tudatos döntés mindent megváltoztatott.

Az eredeti cikk a bustedhalo.com oldalon jelent meg angol nyelven.

